Jég Lovasok
"A lovaglás az élet, a többi csak részlet."

MENÜ

Egy megrendítő történet. Ha elolvasod abból tanulni fogsz!:)

 

 

Lovas pályafutásom!
11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Én 1 évre édesapámmal mentem, Egerben, de mivel ott nem éreztem jól magam, így visszaköltöztem Édesanyámhoz, Érdre. Teljesen máshogy tértem vissza, mint ahogy elmentem, teljesen megváltoztam külsőleg is, és belsőleg is. Volt osztálytársaim sem ismertek rám, amikor újra találkoztam velük. Örültek nekem, de mégis… más voltam. Akkor már az egyik osztálytársam lovagolni járt. Édes anyám beszélt az Ő édesanyjával, és Ő ajánlotta fel, hogy vigyen már el egyszer lovagolni, Sóskútra hátha megtetszik. Emlékszem rá, nagyon izgultam, de örültem is, hiszem kimozdultam otthonról, állatok között voltam. Akkor én még nem tudtam, hogy lovagolni is fogok, csak azt, hogy ki mentünk körül nézni. Amikor mondta a számomra ismeretlen nő, hogy menjek be a pályára, ahol a lóval várt, hát a szívem majd ki ugrott a helyéről. Örültem neki nagyon! Emlékszem, egy szürke, herélt lóra kerültem fel, Marci volt a neve. Jó fej volt, egy rossz mozdulata nem volt, igazi oktat ló. Anyu és a barátnőm, na és az Ő anyukája is kintről néztek, hogy hogyan ügyeskedem. Az oktató meglepődött rajtam, és anyukámat meg is kérdezte, hogy ültem-e már lovon?! Anyu természetesen azt válaszolta, hogy még szinte nem is látott lovat. Ami persze igaz is volt. Az oktatóm megmondta, hogy nagyon tehetséges vagyok. Érdemes tovább folytatom! Nagyon megtetszett akkor a lovaglás, és a lovakkal való foglalkozás. Többször is kimentem oda, a barátnőm is jött, de volt amikor egyedül anyukámmal mentünk ki. Első pár alkalom még futószáron ment, de aztán elengedtek egyedül. És amit nem tudok elkerülni, és talán nem is akarok, Felhőt itt ismertem meg. Ő ott volt az utolsó előtti bokszban. Egyedül volt, mert azt mondták róla, hogy nem sokan szeretik, nem lehet rajta lovagolni, rúg, csíp, harap. Én rácson keresztül megsimogattam, mert láttam a szemén, hogy nem akar Ő bántani, csak egy megértő személyt keres, aki valóban megérti őt. Amíg nem tudtam olyan jól lovagolni, és nem raktak a jobb lovakra, addig csak álom volt hogy valamikor is felüljek Felhőre. De egyszer eljött ez a pillanat is, amikor nem is számítottam rá. Osztályban lovagoltam, és Felhőn egy kis gyerek ült, amit mai napig nem értek hogy miért rá ültették. Osztálytársam is jött akkor velem lovagolni, egy osztályban lovagoltunk. A kis gyerek nem bírt Felhővel, ezért megállította a csoportot, és azt mondta az osztálytársamnak, hogy üljön át. Ő nem akart, elkezdett sírni, mondván esett már róla, és nem akar újra esni!
Az oktató rám nézett, és akkor mondta, hogy nincs más, Petra ülj át, gyere. Én nem haboztam, hiszem rá szerettem volna már ülni, elég rég óta, így leszálltam a másik lóról, oda adtam a kisgyereknek és mentem Felhőhöz. A fejéhez mentem megsimogattam, és mondtam neki, hogy mi jövünk. Ekkor az oktatóm segített felszállni. Beállítottuk a kengyeleket, és elindultunk. Emlékszem rá, anyukám még mondta is, hogy Petra ne, mert le fogsz esni! Én csak anyára néztem, és mosolyogva mondtam, és akkor mi van? Léptünk pár kört, hogy Felhő rájöjjön, nem a kisgyerek ül már rajta, és hogy nincs gond, én nem bántom, és jól megleszünk. Visszaálltunk az osztályba, 3. vagy 4. lehettünk, és szépen elkezdtünk ügetni. Felhővel semmi gond nem volt, szépen sorban mentünk, nem tért ki, nem rosszalkodott, és esze ágában sem volt ledobni. Óra végén, amikor már csak léptünk, akkor mondta az oktató, hogy igen, itt meglátszik, hogy mi teljesen egymásra találtunk, és mi még együtt leszünk. Ez óra után, csak rá ültettek, és Felhővel semmi gond nem volt. Sokan féltek tőle, mert valóban tudott rossz lenni, de azért mert úgy bántak vele. Emlékszem arra, amikor mentem lovagolni, megnéztem, hogy melyik lovat írták ki nekem, és láttam, hogy Felhő. Hátra mentem a bokszban, és látom, hogy nincs fel nyergelve se semmi, holott a többi iskola ló már rég készen van. Mondták, hogy nekem kell megcsinálni, mert, nem merik sem lepucolni sem semmi. Jött egy kislány, éppen amikor be akartam nyitni hozzá, oda szólt nekem, „hogy háj te lány, ott a boksznál.” Mondom tessék? Vigyázz az a ló egy alattomos dög. Mondom dehogy az, csak tudni kell vele bánni. Bementem hozzá, bele néztem a szemében, és én is megnyugodtam, és láttam rajta, hogy Ő is felenged. Oda súgtam neki, hogy nyugi, minden rendben lesz. Elkezdtem pucolni, felszerszámoztam, és indulhattunk is egy csodás lovaglásra. Egy rossz mozdulata nem volt. Amikor végeztünk kivezettem a bokszból a csaj, aki szólt nekem, hogy vigyázzak, leesett állal nézet, hogy mi van, én meg csak ránéztem, rá mosolyogtam, és megsimogattam Felhőt. Tényleg csodálatos volt, vele mindig, minden.
Aztán sajnos Sóskutat ott kellet hagynom, mert drága lett, ezáltal Felhőről is le kellet mondanom. Nagyon hiányzott. Állandóan azon gondolkoztam, hogy van, hogy viselkednek vele, és hogy egyáltalán nem küldtél-e vágóhídra. Volt alkalom, amikor kimentem körül nézni, hogy ott van-e. Mindig, amikor megjelentem láttam rajta, hogy megkönnyebbül, és biztonságban érzi magát velem. Amikor megvette az előző tulajdonosa (akitől én megvetem) kétségbe estem, vajon hova megy, és hogy vajon Ő is annyira szereti, megérti magát vele, mint én. Nem szerettem volna abba hagyni a lovaglást, így keresni szerettem volna egy másik helyet ahol lehetett lovagolni. A házunk előtt elment egy lovas kocsi. Anyunak szóltam, és Ő mondta, hogy állítsam meg őket, és kérdezzem meg, hogy nem-e lovagoltatnak. Igen igen, és akkor mindenki gondolhatja… Ő volt az elkövető… Hozzá mentem lovagolni… terepen kezdtünk rögtön, amikor én még sosem voltam terepen. Első lovaglás nem volt rossz, bár izgultam, mert terep, új ló, új hely. Vissza értünk, anyunak meséltem, és mondtam, hogy nem rossz ez, jöhetnék máskor is. Hát mentem is. Teltek a napok, a hónapok az évek, amikor mondták nekem, hogy jött egy új ló hozzájuk. Na, mondom, akkor lesz még egy ló, akin lehet lovagolni, az azért nem rossz dolog. Nem volt akkor kint Felhő gazdája én meg mentem mintha misem történt volna, szokásosan a lóval foglalkozni, és lovaglásra készíteni. Hallom, hogy az egyik ló, elkezdett höhögni. Na,mondom mi a szösz. Aztán ránéztem, nem ismertem fel, mondom, biztos másnak beszél. Erre még egyszer höhögött. Még mindig nem ismertem fel. Ott álltam az elkerített rész szélénél, és néztem. Gondolkoztam, hogy ismerem-e a lovat, de nem jöttem rá kicsoda Ő. Elindultam a többi lóhoz, mondom, nem tudom ki ez a ló, és miért höhög, de nekem csinálni kell a dolgokat. Erre Felhő oda rohan az elkerített rész szélére, és megint höhög. Oda megyek hozzá. Nagy volt, nem mertem oda rohanni hozzá, csak szép óvatosan. Megsimogattam a fejét, és a szemébe néztem, láttam elkezdett csillogni. Megnéztem a két hátsó lábát, ami fehér volt. ekkor esett le, hogy Felhő az. Mondom, szia, hát itt vagy?! Höhöhött, és én csak simogattam simogattam. Mindig beszéltem hozzá. Mondtam neki, hogy most megyek a többi lóhoz, majd jövök. Meglepődtem, amikor leesett, hogy Ő, felhívta a figyelmét rá, hogy „héj, itt vagyok, ismerj már fel”. Boldogsággal töltött el. Aztán amikor kiderül, hogy eladják, kétségbe estem. Anyuval beszéltem, és mondtam, had legyen az enyém. De anyu mondta, hogy nem tudjuk megvenni, nem tudjuk eltartani. Aztán még is rá vettem, és megvettük, enyém lett Felhő! Az oktatónak igaza lett, hogy mi még együtt leszünk egyszer. Minden pénteken mentem hozzá, és mentünk egy jó terepet. Aztán eljött a szombati nap, akkor is találkoztunk, és vasárnap is, na persze nem minden vasárnap, de volt rá alkalom. És volt, amikor hétközbe is találkoztunk. Nyáron szinte egész nap együtt voltunk, kirándultunk jó nagyokat, túráztunk, és sok mindent csináltunk. De ez az álom, 2010.07.20-án véget ért, örökké! :(

A várva várt téma, a sok kérdésre a válasz!

Min tudjátok, elkezdtem az életemről írni, hiszen semmit nem tudtok, de legfőképp Felhőről, az elvesztett lovam miatt/róla írok.

Amit eddig tudtatok, hogy 2010.07.20. napon a bértartással foglalkozó férfi, a szemem előtt leszúrta a nyílt utcán.

De hogy miért, hogyan, mit éreztem akkor, pontosan hogy történt, sötét maradt eddig számotokra.

De most itt minden kiderül!
De, engedjétek meg, hogy elkezdjem az elejétől, vagyis, kicsit visszamegyünk az időben.
Íme:
Számomra ezt nehéz leírni, hiszen az elvesztett barátom haláltusáról írok. Miközben ezt írom, a szemem nem száraz.
Nyáron, elmentem a nagymamámhoz nyaralni, 2 hétre. Amikor Felhőt itt hagytam, nem volt semmi gond, rendes volt. De amikor vissza értem, minden megváltozott. Felhő sokat fogyott, ápolatlan volt, szomjas, és sánta, sebek voltak rajta, amik, amikor még elmentem nyaralni, nem voltam rajta, és a viselkedése is más volt. Talán félt.
Ekkor jöttem rá, itt valami nem stimmel, és azonnal lépni kell, Felhő érdekében!
Anyuval megbeszéltem, hogy azonnal el kell hozni a lovat ettől a férfitől, mert nem lesz jó vége, és Felhő nincs jó körülmények között. Anyu természetesen bele ment, és a másik lovarda tulajdonossal is lebeszéltük, hogy akkor átvisszük oda Felhőt, ott jobb helye lesz, össze fogja magát szedni, jön majd a doki megnézni, körmei rendbe lesznek, és minden, ami egy normális lónak kell. Egy hétig húztuk az időt, és hát mégse legyen olyan feltűnő, mintha semmit nem akarnánk mentem rendesen lovagolni.
Pontosan emlékszem, az eset előtti héten, keddi napon mentem hozzá utoljára. Az a kedd, az a lovaglás, az a készülődés, más volt, mint eddig. Egyik barátnőm is jött velem lovagolni. Az a kedd, leírhatatlanul jó volt, az a kedd volt az, amikor pontosan rájöttem, hogy Felhő az enyém, és senki semmilyen körülmények között nem veheti el, az a kedd, amikor annyira egyek voltunk, mint még sohasem. Amikor a fény megvilágított arra, hogy nekem csak Ő van, és én is neki, és örökkön örökké, egyek leszünk! 2 órás terepet mentünk, és azt akartam, sose legyen vége. Amikor vége lett a lovaglásnak, akkor azt éreztem, hogy ez nagyon jó volt, de egyben az utolsó. Nem tudtam elmagyarázni, miért éreztem ezt, de valami olyan volt, hogy most jön egy kis szünet köztünk. Ez a keddi nap után, teltek a napok, és nem tudtam hozzá kijárni. És eljött az a bizonyos nap, amikor is ki mentem hozzá. A férfi elment vele lovagoltatni, az érdi campingbe, holott délelőtt felhívtam, hogy ne menjen el vele, mert szeretnék vele lenni. Mondtam, hogy majd délután jössz lefürdetni, és akkor vele leszel, majd letette a telefont. Mondtam magamban, hogy kösz szépen, saját lovam, és nem is láthatom! 4 óra felé megszólalt a telefon, hogy mehetek lefürdetni a lovat. Persze akkor már az újonnan vett holmik a kocsiban voltak. Édesanyám jött velem. Oda értük a háza elé, de még várnunk kellet, mert Ő nem ért haza a lovammal. Meg kell mondanom, nagyon ideges voltam, rossz érzésem volt. Nem lehetett hozzám szólni, gyomorgörcs minden, ami nem kellemes dolog. Emlékszel, amikor először ültél fogorvosi székbe? Na, körülbelül úgy éreztem én magam, vagy rosszabbul! Még mindig várunk anyuval, egyszer csak hallom Felhő patadobogását. Mondom anyumnak, jön. Látom, hogy üget vele, de izzadt, ki van fáradva. Emlékszem nagyon meleg idő volt. Meg állt Felhővel az út szélén, a villanyoszlop előtt. Anyu elkezdte mondani, hogy „Laci, mi tulajdonképpen azért jöttünk, mert szeretnénk elvinni Felhőt, egy másik helyre” Nem mondtunk semmit, hogy azért mert rosszul tartod, vagy valami. A férfi arca, eltorzult, ideges, zavart lett. Én, amikor megláttam a férfi arcát, teljesen kétségbe estem. Felhő semmit nem értett az egészből. A férfi rángatta a száját, előre hátra lépdesett, de nem értette, hogy most mi történik. Egyfolytában csak Felhőt tudtam nézni, miközben a férfi ott mondta magáét, hogy Felhő az övé is, és nem vihetjük el, mert közös ló, és mit képzelünk mi. Anya mondta, hogy Felhő a miénk, és szeretnénk elvinni, mert Petra szeretne vele pályán tanulni. És ekkor jött az, aminek nem szabadott volna, hogy jöjjön. A férfi elővette a kést. Az arca még mindig eltorzult, még mindig, fehér, sápadt volt. Ekkor én elkezdtem kiabálni, hogy ne csinálj semmit. Anyu is mondta, hogy inkább fizetünk, csak tedd el a kést, ne bántsd a lovat! A férfi annyit kérdezetett, hogy „kell a lovatok?” „akkor itt van”! Hiába mondtunk bármit is, hajthatatlan volt, és megtette az első szúrást. Felhőn ülve szemrebbenés nélkül belerakta a nyakába a kést, és amint benne volt, még lefelé vágott is rajta egyet. Kihúzta. Én már ordítottam, hogy ezt nem hiszem el, meg hogy „segítség” de mit sem értem. Ott volt az utca, és senki, egyetlen ember nem jött ki a házból, hogy ugyan már miért kiabál bár ki is. Felhő csak állt tétlenül, láttam a szemén, semmit sem ért. Aztán a férfi leszállt. Lenyergelte, lekantározta, és akkor a szügyébe beleszúrt még egyszer, és még egyszer. Felhő még mindig állt tétlenül, a vér folyt ki belőle. A nyerget, és a kantárt, bevitte a telkére, és lerakta. De mielőtt lerakta volna, a nyakánál fogva ellökte Felhőt, hogy menjen, amerre akar. Én néztem Felhőt. Elindult, legelni akart, de már botladozott, nyögött, és én sírva odaszóltam neki, hogy „Felhő”. Ekkor Ő irányt váltott, és elindult felém. Gondolta én tudok neki menedéket adni, és meg tudom menteni. De nem ért el oda hozzám. Az út szélén összeesett, és ott vergődött. Én elindultam felé. Leguggoltam hozzá, nem tudtam mit mondani, csak a szemét néztem. Tudtam, hogy a férfi kijött, a telkéről, nem tehettem mást, mint elindultam az út felé ordítva, sikítva, sokk alatt voltam, nem tudtam mit miért teszek. Átmentem az úton, az sem érdekelt,ha épp akkor jön egy autó, és elüt. Csak mentem minél messzebb, hogy segítséget tudjak hívni. Egyfolytában mondtam, hogy „Segítség” és hogy ezt nem hiszem el, leszúrta. Telefonáltam. Közbe láttam, hogy a férfi édesanyám felé megy, ordítottam, hogy „Anya vigyázz, gyere el onnan, mert téged is leszúr”! Mint anya később elmondta, hogy Felhőt nézte, ahogy haldoklik, nem is figyelt arra, hogy a férfi a kezében a késsel hadonászva megy felé. Felhívtam az állatorvosunkat, Ő azt mondta, nem tud segíteni, de azonnal értesíti a rendőrséget. Elmondtam hol vagyok, és nem kellet fél óra, már ott is voltak a rendőrök. Közbe egyfolytában tartottam a kapcsolatot a másik lovarda tulajdonossal, akihez vittük volna a lovat, és elmondtam nekik. Nem akarták elhinni. Alig mertem Felhőre nézni. Amikor utoljára ránéztem még élt, lélegzett, abban bíztam túl éli, és minden rendben lesz. De amikor következőnek ránéztem, láttam, a hasa már nem mozog. Akkor elszállt belőlem a remény, és olyan düh, keserűség öntött el, hogy azt leírni nem lehet. Megérkeztek a rendőrök, kiszálltak, de én akkor sem mertem oda menni, nem mertem Felhőt megnézni, és az elkövetőt sem akartam látni. Féltem, hiába hogy ott voltak a rendőrök. A férfi anyu kezéből kitépte a szerződés másolatát, ezért a rendőrök hazaküldték anyut, hogy menjen el az eredetiért. Akkor én is haza mentem vele. És az, hogy hogy vitték el, meg milyen hiszti történt ott én már csak a tv-ből láttam. Amíg anyu elment a rendőrségre este feljelentést tenni, meg vallomást, addig én otthon voltam, és csak az egész eseten járt az agyam, miközben az összes lovas holmimat kipakoltam a szobámból. Minden, órát, könyvet, képeket, mindent, amin ló, és lovas volt.
Én igazából, másnap fogtam fel, hogy ez megtörtént. Annyira sok alatt voltam, hogy nem tudtam felfogni. A legjobb barátomat vesztettem el! Amikor felkeltem, akkor anyut megkérdeztem, hogy „ez, az, egész tényleg megtörtént?” Mondta, hogy igen. Én felmentem a szobámba, leültem, és csak magam elé néztem, majd kitört rajtam a zokogás.
Ahogy telik az idő, egyre jobban fogom fel, és egyre jobban nem fogadom el ezt a tényt, hogy megtörtént! És, csak ismételni tudom magam, hogy az is bánt, hogy az elkövető, megúszta minden nélkül!
10.ezer Ft-ra büntették meg, mert rosszul tartotta a lovakat. Kérdem én, az mi? Egy semmi…enye-benye aztán ,viszlát! : ( Ez nem igazság! Én elvesztettem a legjobb barátomat, akit nem kaphatok vissza, egy ilyen ökör miatt, és még börtönbe sem megy! Nem mintha az jobb lenne, mert nem kapom akkor sem vissza, de legalább annyit kapna…
Felhő azóta ,is hiányzik, és nem könnyű, olyan ember, mint akkor voltam mellette, sosem leszek már!
R.I.P :=((

Igazából, nem is tudom, hol kezdjem. Elkezdhetném teljesen legelőről, de nem érnék a végére soha. Sok kérdés merülne fel bennetek, amire lehet, hogy nem szívesen válaszolnék.

Az életem elég hullámvölgy volt eddig, és még az is lesz. A Nagybetűs élet, még vár rám.
Tudjátok, olyan ember vagyok, hogy ha valamit elkezdek, nem adom fel, és addig nem fejezem be, még a végére nem érek. Volt már olyan tervem, amit szinte mindenki lehetetlennek talált, és elállt mellőlem, de én tudtam, hogy igenis sikerülni fog, és mivel kitartottam, sikerült is!
Megtanultam, hogy sosem szabad feladni, bármilyen kudarc is ütközik velem szemben. Nem kétségbe kell esni, hanem meg kell próbálni megoldani, mindenáron. Már ha persze azt meg akarod oldani.
De, gondolom, sokan arra vagytok kíváncsi, hogy az elvesztett barátom után,(Felhő) hogy vagyok. Ilyenkor sokan mosolyognak a gép előtt, ha azt mondom Felhőre, hogy barát… Jönnek azok a gondolatok, hogy „csak egy ló volt”. Neked, lehet, hogy csak egy ló volt, de nekem nem. Szeretném, ha sokan megértenék, hogy egy ló, nem csak egy ló lehet egy ember számára. Egy ló lehet társ, vagy versenyző, vagy csak egyszerűen a legjobb barátod, akivel jól szórakozol, és minden gondodat elfelejted, amikor vele vagy. Igen, nekem Felhő a legjobb barátom volt, akivel mindent megoszthattam, titkok, vélemények, érzések, amik nála jó helyen voltak, biztonságban és ma már magával vitte az égbe. És az is marad örökké.
Mint tudjuk, Felhő 2010.07.20. napon hagyott itt, mondhatni kegyetlen körülmények között. Emlékszem, az egész esetre, hiszen ez felejthetetlen! Láttam a legjobb barátomat szenvedni, majd eltávozni, úgy, hogy semmit, de semmit nem tehettem. Hiába hívtam segítséget, hiába csináltam bármit is, késő volt, nagyon késő. Ilyenkor mondom azt, bárcsak ne így történt volna. De tudjuk, ami megtörtént megtörtént, nem lehet rajta változtatni, bármennyire is szeretném/szeretnénk. Sokszor mondogattam azt, Bárcsak egy percre visszakaphatnám, hogy elmondjam, szeretem, s hogy sajnálom, hogy elmondjam, azt, amit nem lehet. Van elég sok közeli ismerősöm, akiket a barátaimnak hívok, nekik szoktam mesélni, és tudják, hogy vannak kiborulásaim. Van, hogy nagyon magam alá kerülök, de segítenek, és mindig felállok! Tudom, hogy Felhő mindig mögöttem lesz!
Többet is együtt lehettünk volna. 2 Évet volt velem. Már Sóskútról is ismertem, ahol az oktatóm mondta, „mi még egyszer együtt leszünk!” És igaza is lett! Csak ne így végződött volna…
Azzal az eggyel nem tudok kibékülni, hogy az elkövető nem ment börtönbe! És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Az első tárgyaláson kevesen voltak, a következőn sokan, azutánin meg hm, voltak. Azt kell hogy mondjam, hogy jó volt látni, hogy nem vagyok egyedül, ugyanis az első tárgyaláson, azt éreztem, mintha semmi sem történt volna, azon a bizonyos napon.
Amikor Felhő itt hagyott, egyedül találtam magam a világba, barát nélkül. Nem tudtam kinek elmondani a titkaimat, a bánatom, az örömöm, és egyebeket. Nem tudtam kihez menni, aki ha meglátott üdvözölt. Nem tudtam kivel bohóckodni! Egyszerűen a színes hétköznapokból lett a fekete szürke napok, amikor nem tudtam, mit miért teszek. Fél év kellet körülbelül. Felálltam, mert nem hagytak el, és azt mondták, folytatnom kell, Felhőért is! Nem mondhatom azt, hogy most könnyű, mert nem hazudok! Ahogy telik az idő, egyre nehezebb, és nehezebb, és ahogy telik az idő egyre jobban jövök rá, hogy Felhőt nem tudom visszakapni, és nem is fogom, bármennyire is szeretném. Ha nem lettek volna az ismerőseim, a barátaim, lovasok, és nem lovasok, osztálytársak, és nem osztálytársak, állatvédők, és nem állatvédők stb… nem tudom azt mondani, hogy akkor feladtam volna, mert nem… Felhő miatt nem adtam volna fel. De sokkal nehezebb lett volna csinálnom az eddigieket.Tudom, ismerem annyira, hogy Ő nem engedné, hogy feladjam! Sokszor volt, hogy segített felállni, amikor nagyon rossz napom volt. Már fentről vigyázz rám, és tudom, hogy mögöttem áll, bármilyen baj van!
Van már másik lovam, erről sokan nem tudnak. Úgy vélték, hogy könnyebb nekem feldolgozni, hogy ha kapok egy új társat. Eleinte nagyon nehéz volt. Nem tudtam eldönteni, jó-e nekem, és Felhőt sem akartam megbántatni. Időre volt még szükségem. A kapcsolatunk nem indult valami fényesen, sőt nagyon nagyon nehéz volt. Nem mondhatom azt, hogy ma már könnyebb. Sokszor elgondolkozom, helyesem cselekszem-e, vagy jól csinálom-e a dolgokat. És sokszor mondom azt, hogy „Felhő nem ilyen volt”! Amit, tudom nagyon jól, hogy rosszul teszem, mert a két barátot összehasonlítani nem lehet, hogy nem is szabad! Nincs még egy olyan ló, olyan barát, mint Felhő volt! És ezt nehezen, de el kell fogadnom, bármennyire nehéz is.
Új ló, új barát, új élet kezdete! Egy más élet kezdete! Sok kaland, sok kihívás, sok kudarc, sok megfejtésre váró rejtélyek.
Tudom, hogy Felhőt oda fönt már senki sem bánthatja, és Boldog, bár nekem mióta elment, azóta is szüntelen hiányzik! Bárki bármit mond, hiányozni is fog, és nem felejtem soha sem, a szívemben örökké él!
Ez az életem kis része! Folytatás a következőben! Köszönöm, hogy elolvastad!

 

Menü

Szavazás

Roncsiában mi lenne jó??
Semmi. Roncsia úgy jó ahogy van.
Csak a városházát kéne megtisztítani.
Egy takarítás a házakban, gyomírtás meg ilyenek.
Egy nagytakarítás mindenhol.
Asztali nézet